Page 3 - Kincses Kalendárium 2019
P. 3

Kedves Olvasóink!




               ötyög, rázkódik, imbolyog, nyüszörög, sír, nyög, lötyög, rázkódik – az ember
               fohászkodik, hogy átérjen a kicsi csongrádi fahídon. Mindannyiszor, ahányszor
          Z sorra kerül az egyirányú forgalmat vezénylő zöld lámpa engedélyével. És a
          rimánkodó átér.
            És átér 1896 óta, akkor lett híd Csongrád városa és a nagyréti tanyák között. Ám nem
          akárhogy lett ez a tiszai híd ide! Története kalandos, megható és máig fölülmúlhatatlan.
            Történt, hogy a nagyréti tanyán élők a város vezetésétől átjárót kértek a folyóra.
         Gazdálkodtak ott, hozták-vitték a szénát, az élelmet, jöttek a városi piacra terményeikkel,
          mentek haza a szekerekkel. Ám a Tisza útjukat állta. Csak néhány méter, de hát mégis.
         Szénás szekér nem úszik a vízen, s ha igen, rossz irányba. A tejföl, a kenyér elázik. Ember
         vizes lesz, ló szenved. Szóval, kellett egy híd.
            Ám mi történt? Mi más történt volna, a városvezetés nem épített hidat. Nincs pénz –
         mondták. Erre főképp nincs. Ezt nem mondták, ezt a helyiek gondolták. Aztán gondoltak
          mást. Azt fundálták ki, hogy megoldják a maguk gondját maguk.
            Akkoriban bontották el az esztergomi fahidat, mely így eladó lett. A réti emberek
          neszét vették ennek, gyűjtést szerveztek, s összejött a híd ára. Ők így azt megvásárolták.
          Öt hídosztályt, darabját ezer forintért (1896-ban járunk!), minden hídosztály alá kellett
          három tölgyfa hajó, ez tartotta őket a vízen, ezek egyenként kétszáz forintot kóstáltak.
          Szóval, nem volt olcsó vásár. És akkor még csak Esztergomban vagyunk, ahonnan,
          köztudomású, nincs egyenes vízi összeköttetés Csongrádra.
            Van viszont igen hosszú, kalandos, kemény út. A réti emberek azonban ezen már
          nem akadtak fönn. A híd részeit, egyenként, leúsztatták a Dunán, Esztergomtól Titelig,
          ez olyan 380 kilométer, ott kanyarodik a Tisza a legközelebb a Dunához. Onnan kicsit
          húzták-vonták az elemeket, a hajókat, majd a Tiszára bocsátva őket lovakkal vontatták
          fölfelé a szőke folyón, 240 kilométert. A csongrádi fuvarosok kemény munkáját elképzelni
          is nehéz, nemhogy utánozni!
            Aztán az emberek szépen összerakták a helyére érkezett hidat, melyen 1896. augusztus
          30-án már átkelhettek a fáradt, ám büszke helybéliek. Akkoriban ez a híd tetőtől talpig
         fából volt, két irányban mehettek át rajta a megrakott szénás szekerek.
            Ma nem így van. Közbejött két világháború. És az emberek munkáját, elszántságát,
         büszkeségét mind lerombolta. Biztosan nem volt stratégiai jelentősége, ám a kicsi fahidat
         mindkét világháborúban fölrobbantották. A rombolás nyomot hagy a lelken, a kedven
         is – a második újjáépítéskor már csak egy nyomtávra futotta. 1956-ban vasra cserélték
         a faszerkezetet, 2004-ben kicseréltek néhány pontonelemet, a többit korszerűsítették,
         néhány évvel később pedig fölújították a padozatát. De mégis fahídnak hívják, és mégis
         használják.
            Mert még mindig ez a zötyögős, síró, imbolygó, lassú, kicsi híd köti össze a tanyasiakat
         a városiakkal, a Tiszán onnant a Tiszán innennel, a termőföldeket a szupermarkettal, a
         keletet a nyugattal.
                                                              Jakubovits anna




                    Kincses Kalendárium   3           a 2019-es esztendőre
   1   2   3   4   5   6   7   8